Dee Dee Bridgewater Denise Eileen Garrett néven született
1950-ben a Tennessee állambeli Memphisben. Apja jazztrombitás volt, s
mint zenetanár, olyan, később a műfaj nagyjaivá érett diákokkal
szerettette meg a jazzt, mint George Coleman, Booker Little és Charles
Lloyd. Dee Dee hajadonként előbb rhythm and bluest énekelt, majd jazzre
váltott, és együttesével 1969-ben még a Szovjetúnióban is turnézott.
Miután férjhez ment Cecil Bridgewaterhez, New York-ba költözött, s
karrierje ekkortól kezdett meredeken felfelé ívelni. Első lemezén (Afro
Blue) a korszellemnek megfelelően még dominál bizonyos
proteszt-hangulat, s a Mongo Santamaria írta címadó szám
hangszerelésében és tolmácsolásában meghatározó vonás az eszményített
őshaza – Afrika – iránti nosztalgia.
Hangja már ekkor is tökéletesen képzett volt, de a világ csak
musical-szerepei, elsősorban az Oz Glindája, illetve az alakításért
járó Tony-díj átvétele után jegyezte meg a nevét. Az énekesnő a
későbbiekben is vissza-visszatért a zenés színház műfajához, például a
Billie Holiday életéről szóló Lady Day címszerepében, de zenéjének
hívei elsősorban mégiscsak jazzénekesnőnek tekintik. Az elmúlt másfél
évtizedben szinte kizárólag jazzfelvételeket készített, s legutóbbi,
francia nyelvű albuma, a J’ai deux amours is e műfaj jegyeit hordozza,
noha az itt felcsendülő dalok és hangszerelések alapját francia
chansonok képezik. Eljött hát az ideje, hogy a ma ugyan főleg Nevadában
élő, de művészi inspirációért Franciaországba visszatérő díva ne a Nagy
Amerikai Daloskönyv lapjain keressen nyersanyagot újabb lemezéhez,
hanem a kis párizsi kávéházak slágereiből merítsen ihletet. A
hagyományokat ezúttal is tiszteletben tartó arrangement-ok és az
énekesnő varázslatos előadásának köszönhetően új életre kap a La mer, a
Ne me quitte pas, vagy a La vie en rose. A néhai Josephine Bakerrel
együtt Bridgewater is vallja: „J’ai deux amours, mon pays et Paris”,
azaz két szerelmem van, a hazám és Párizs.